Pihegve fekszek a hatalmas
franciaágyon Jason karjaiba. Egy újabb eszelős szeretkezésen vagyunk túl és egy
közös zuhanyon. A hátamat simogatja, én pedig lustán fekszek a mellkasán. -
nagyon hiányoztál – suttogja a fülembe és az érzékeny pontomat cirógatja a
fülem mögött. Kuncogva jut eszembe ebből megint mi lehet. - Olyanok vagyunk,
mint a tinik, nem bírunk betelni egymással - nevetem el magam. - Ne csodálkozz,
hetek óta túl vagy terhelve és eszelősen szexi vagy. Az éjszaka folyamán újra
és újra egymásé lettünk, amíg a hajnal sugarai már ránk találtak, minket pedig
átlökött álomvilágba. A telefonom éles csengése töri félbe a gyönyörű álmomat.
Sóhajtva tapogatózok.
- Anya – szólok bele a telefonba – baj van?
- Jó lenne ha hazajönnél. Johanna beteg.
- Micsoda? – gyorsan ülök fel és Jasont is felkeltem. A lányom beteg – Mi a baja?
- Nagyon magas a láza. A lányod mellett a helyed Olívia.
- Indulok – leteszem a telefont és már öltözés közben magyarázom a férjemnek hogy pakoljon, mert Joh nagyon beteg.
Az idegeim pattanásig feszülnek a repülőút alatt. A lányom beteg és én nem vagyok mellette.
- Nyugodj már meg, ha nagyon nagy baj lenne, Kate már bevitte volna a kórházba – csókol homlokon és a mellkasára húzza a fejem. A szívverése megnyugtat és be kell látnom, hogy igaza van.
- Hol van a lányom – szinte tokostul tépem fel az ajtót és döbbenten állok. Diana, az ikrek és Joh a nappali kanapén ülnek és teljesen bele vannak merülve a mesébe. Látszólag senkinek semmi baja.
- Szia Liv – anya úgy köszön ki a konyhából mintha semmi se történt volna.
- MI a baja Johnak? – kérdezi meg Jason, miközben én még mindig döbbenten állok. Kezdek ideges lenni. Ha anyám a semmiért húzta keresztül az egész hetemet, hát nem teszi zsebre amit kap.
- Kicsim ti már itthon vagytok? Azt hittem egész héten Hamptonba lesztek – apu jön ki a dolgozószobából.
- Úgy volt. Anyu telefonált, hogy Johanna nagyon beteg – magyarázom.
- Mami! – a gyerekeim is észrevesznek végre és mind a hárman egyszerre futnak felénk. Felkapom Johannat és megállapítom, hogy maximum csak hőemelkedése van.
- Egy kis nátha és egy kis hőemelkedés. Ez miatt nem kellett volna hazajönnötök – a pumpám az egekbe szökik és érzem, hogy pillanatok alatt fogok kitörni.
- Ezt nem hiszem el! – emelkedik a hangom, de Jason kezét érzem meg a hátamon és egyből halkítok.
- Gyerekek, menjetek fel pakolni. Lori szedd össze kérlek a húgod cuccát is – kérem őket és csak azután fordulok szüleimhez mikor eltűnnek a lépcsőn.
- Hazaviszed őket? – kérdezi apu és csalódással néz rám.
- Most komolyan egy kis nátha és egy kis hőemelkedés miatt hívtál haza? A francba elvileg te is anya vagy, egy kicsit nem tudtad volna kezelni neki? – megint csak kiabálok.
- Jobb ha hazajössz, holnap kellesz az őrsön. Ne késs – flegmán vágja oda nekem és én nem ismerek rá. Hol van az a kedves nő aki annak idején a házába fogadott és talpra állított? Aki velem volt minden egyes rémálomnál? aki kibékített az apámmal? Könnyek futnak a szemembe és kiabálni sincs erőm. Csalódott vagyok és végtelenül fáj.
- Hogy lehetsz anya létedre ilyen kegyetlen. Nem szabadna elfelejtened ki vagy. Nem szabadna elfelejtened, hogy honnan indultál, hogy ki az aki segített rendbe hozni a házasságod mikor válságban voltál. És mikor az ember segítséget vár, te belerúgsz. Felnéztem rád, bálványként imádtalak, az anyámnak tekintettelek és nem kapok már mást csak fájdalmat. Nem csalódtam még az életem során senkiben ennyire, mint benned Kate Castle kapitány – a kapitányt már csak suttogtam. A gyerekek is leértek az emeletről és hála isten nem kérdeztek semmit. Az ikrek már nagyok és azt hiszem ők is érzik, hogy valami más a levegőben.
- Apa, ha látni akarod, az unokáidat átjöhetsz. Én ide nem jövök többet – felemeltem Johannat és magam előtt terelve az ikreket elhagytuk a házat. Visszanyelem a könnyeimet, de közben tombolhatnékom van. Beülök a kocsiba és hallom, hogy Jason valamit magyaráz a gyerekeknek, de nem bírom felfogni mi az. A könnyeim folyni kezdenek, a kezem megint remeg és a pánik pedig olyan erővel uralkodik el rajtam, mint még soha. Hiába kutatom a táskámban a gyógyszereimet, nem találom. A látásom homályosul és már csak azt hallom, hogy valaki a távolból a nevetem kiáltja és elragad a sötétség.
- Anya – szólok bele a telefonba – baj van?
- Jó lenne ha hazajönnél. Johanna beteg.
- Micsoda? – gyorsan ülök fel és Jasont is felkeltem. A lányom beteg – Mi a baja?
- Nagyon magas a láza. A lányod mellett a helyed Olívia.
- Indulok – leteszem a telefont és már öltözés közben magyarázom a férjemnek hogy pakoljon, mert Joh nagyon beteg.
Az idegeim pattanásig feszülnek a repülőút alatt. A lányom beteg és én nem vagyok mellette.
- Nyugodj már meg, ha nagyon nagy baj lenne, Kate már bevitte volna a kórházba – csókol homlokon és a mellkasára húzza a fejem. A szívverése megnyugtat és be kell látnom, hogy igaza van.
- Hol van a lányom – szinte tokostul tépem fel az ajtót és döbbenten állok. Diana, az ikrek és Joh a nappali kanapén ülnek és teljesen bele vannak merülve a mesébe. Látszólag senkinek semmi baja.
- Szia Liv – anya úgy köszön ki a konyhából mintha semmi se történt volna.
- MI a baja Johnak? – kérdezi meg Jason, miközben én még mindig döbbenten állok. Kezdek ideges lenni. Ha anyám a semmiért húzta keresztül az egész hetemet, hát nem teszi zsebre amit kap.
- Kicsim ti már itthon vagytok? Azt hittem egész héten Hamptonba lesztek – apu jön ki a dolgozószobából.
- Úgy volt. Anyu telefonált, hogy Johanna nagyon beteg – magyarázom.
- Mami! – a gyerekeim is észrevesznek végre és mind a hárman egyszerre futnak felénk. Felkapom Johannat és megállapítom, hogy maximum csak hőemelkedése van.
- Egy kis nátha és egy kis hőemelkedés. Ez miatt nem kellett volna hazajönnötök – a pumpám az egekbe szökik és érzem, hogy pillanatok alatt fogok kitörni.
- Ezt nem hiszem el! – emelkedik a hangom, de Jason kezét érzem meg a hátamon és egyből halkítok.
- Gyerekek, menjetek fel pakolni. Lori szedd össze kérlek a húgod cuccát is – kérem őket és csak azután fordulok szüleimhez mikor eltűnnek a lépcsőn.
- Hazaviszed őket? – kérdezi apu és csalódással néz rám.
- Most komolyan egy kis nátha és egy kis hőemelkedés miatt hívtál haza? A francba elvileg te is anya vagy, egy kicsit nem tudtad volna kezelni neki? – megint csak kiabálok.
- Jobb ha hazajössz, holnap kellesz az őrsön. Ne késs – flegmán vágja oda nekem és én nem ismerek rá. Hol van az a kedves nő aki annak idején a házába fogadott és talpra állított? Aki velem volt minden egyes rémálomnál? aki kibékített az apámmal? Könnyek futnak a szemembe és kiabálni sincs erőm. Csalódott vagyok és végtelenül fáj.
- Hogy lehetsz anya létedre ilyen kegyetlen. Nem szabadna elfelejtened ki vagy. Nem szabadna elfelejtened, hogy honnan indultál, hogy ki az aki segített rendbe hozni a házasságod mikor válságban voltál. És mikor az ember segítséget vár, te belerúgsz. Felnéztem rád, bálványként imádtalak, az anyámnak tekintettelek és nem kapok már mást csak fájdalmat. Nem csalódtam még az életem során senkiben ennyire, mint benned Kate Castle kapitány – a kapitányt már csak suttogtam. A gyerekek is leértek az emeletről és hála isten nem kérdeztek semmit. Az ikrek már nagyok és azt hiszem ők is érzik, hogy valami más a levegőben.
- Apa, ha látni akarod, az unokáidat átjöhetsz. Én ide nem jövök többet – felemeltem Johannat és magam előtt terelve az ikreket elhagytuk a házat. Visszanyelem a könnyeimet, de közben tombolhatnékom van. Beülök a kocsiba és hallom, hogy Jason valamit magyaráz a gyerekeknek, de nem bírom felfogni mi az. A könnyeim folyni kezdenek, a kezem megint remeg és a pánik pedig olyan erővel uralkodik el rajtam, mint még soha. Hiába kutatom a táskámban a gyógyszereimet, nem találom. A látásom homályosul és már csak azt hallom, hogy valaki a távolból a nevetem kiáltja és elragad a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése